Bob Dylan

Bob Dylan, al secolo Robert Zimmerman, nasce il 24 maggio del 1941 a Duluth, Minnesota. A 6 anni si trasferisce a Hibbing, al confine con il Canada, dove inizia a studiare pianoforte e a fare pratica su una chitarra acquistata per corrispondenza. Già a dieci anni scappa di casa, dalla sua cittadina mineraria di confine col Canada per andare a Chicago.

A 15 anni suona in un complessino, i Golden Chords, e nel 1957 al liceo conosce Echo Hellstrom, la Girl From The North Country di qualche anno dopo. Con Echo, Bob divide i primi amori per la musica: Hank Williams, Bill Haley e la sua Rock Around The Clock, un poco di hillbilly e country & western. Frequenta l'università a Minneapolis, nel 1959, e contemporaneamente inizia a suonare nei locali di Dinkytown, il sobborgo intellettuale della città, frequentato da studenti, beat, militanti della New Left e appassionati di folk. Al Ten O'Clock Scholar, un locale poco distante dall'università, si esibisce per la prima volta come Bob Dylan, eseguendo "traditionals", brani di Pete Seeger e pezzi resi popolari da Belafonte o dal Kingston Trio. A questo proposito, bisogna sfatare la leggenda che vuole il nome "Dylan" mutuato dal celebre poeta gallese Dylan Thomas. In realtà, nella sua stessa biografia ufficiale, il cantante ha dichiarato che, pur ammirando l'illustre poeta, il suo nome d'arte non ha nulla a che vedere con esso. Nello stesso tempo, però, Dylan non ha mai chiarito da dove avrebbe tratto questo nome e perché. Ad ogni modo, Bob Dylan è diventato il suo nome anche legalmente a partire dall'agosto del 1962.

Preso dalla musica, gira per l'america solo e senza un soldo. E' di fatto un menestrello ambulante, in questo emulo di un suo grande idolo e modello, Woody Guthrie. Nel 1959 trova il suo primo impiego fisso in un locale di strip-tease. Qui è costretto ad esibirsi fra uno spettacolo e l'altro per intrattenere il pubblico, che però non mostra di apprezzare un gran che la sua arte. Anzi, spesso lo fischia e lo prende a male parole. I suoi testi, d'altronde, non possono certo cogliere gli stati d'animo di rozzi cowboy o duri camionisti. Nell'autunno del '60 si realizza un suo sogno. Woody Guthrie si ammala e Bob decide che questa può essere l'occasione propizia per conoscere finalmente il suo mito. Molto coraggiosamente, si fa annunciare nell'ospedale del New Jersey dove trova un Guthrie malato, poverissimo e abbandonato. Si conoscono, si piacciono e ha così inizio un'intensa e vera amicizia. Sulla spinta degli incoraggiamenti del maestro, inizia a girare i locali del Greenwich Village.

Il suo stile, tuttavia, si distingue nettamente dal maestro. E' meno "puro", decisamente più contaminato con le nuove sonorità che cominciavano ad affacciarsi nel panorama musicale americano. Inevitabili, seguono le critiche da parte dei più accaniti sostenitori del folk tradizionale, che lo accusano appunto di contaminare il folk con il ritmo del rock'n'roll. La parte più aperta e meni tradizionalista del pubblico, invece, saluta in lui l'inventore di un nuovo genere, il cosiddetto "folk-rock". Una parte non indifferente di questo nuovo stile è rappresentato d'altronde da strumentazioni tipiche del ruspante rock, come ad esempio la chitarra e l'armonica amplificate.

In particolare, poi, i suoi testi colpiscono in profondità i cuori dei giovani ascoltatori perché si sintonizzano sulle tematiche care alla generazione che si preparava a fare il '68. Poco amore, poco romanticismo consolatorio ma molta mestizia, amarezza e attenzione ai problemi sociali più scottanti. Viene ingaggiato per aprire un concerto del bluesman John Lee Hooker al Gerde's Folk City e la sua performance viene entusiasticamente recensita sulle pagine del New York Times.

In breve cresce l'attenzione nei suoi confronti (partecipa ad alcuni festival folk assieme ai grandi del genere come Cisco Houston, Ramblin' Jack Elliott, Dave Van Ronk, Tom Paxton, Pete Seeger e altri) ottenendo anche un provino con il boss della Columbia John Hammond che si tramuta subito in un contratto discografico.
Registrato alla fine del 1961 e pubblicato il 19 marzo 1962, l'album d'esordio Bob Dylan è una raccolta di brani tradizionali (tra cui la celebre House Of The Rising Sun, ripresa in seguito dal gruppo The Animals e In My Time Of Dyin, bersaglio di una rivisitazione anche da parte dei Led Zeppelin nell'album del 1975 Physical Graffiti) per voce, chitarra e armonica. Due sole le canzoni originali scritte da Dylan: Talkin' New York e l'omaggio al maestro Guthrie Song To Woody.
A partire dal 1962 comincia a scrivere una gran quantità di brani di protesta, canzoni destinate a lasciare il segno nella comunità folk e a diventare dei veri e propri inni dei militanti per i diritti civili: ne fanno parte Masters Of War, Don't Think Twice It's All Right, A Hard Rain's A-Gonna Fall e, soprattutto, Blowin' In The Wind, tutte presenti nel secondo album "The Freewheelin' Bob Dylan"

Nel 1964 due album storici.
The times they are a-changin' fu il disco di più palese protesta dylaniana: l'immediatezza delle canzoni talora ispirate a fatti di cronaca influenzarono profondamente le generazioni successive; ora, tuttavia quella specificità confina l'album al suo tempo più di qualsiasi altro lavoro di Dylan.
Registrato in un'unica seduta di dodici ore, Another side of Bob Dylan è il lavoro di un artista che lotta contro i limiti della composizione convenzionale e della strumentazione folk, e fu l'inizio dell'allontanamento dal movimento di protesta.

Nei successivi diciotto mesi Dylan attraversò un periodo di grande euforia creativa, pubblicando tre album pressoché perfetti. Per l'esibizione al Festival Folk di Newport del 1965 si fece accompagnare da un gruppo di rock elettrico, che compare anche su una facciata di "Bringing it all back home". Sarebbe stato troppo facile collocare la parte acustica sulla prima facciata, anche se il vecchio pubblico sarebbe comunque rimasto sconcertato dalla travolgente bellezza allucinata di "Mr. Tambourine Man"; invece la decisione dell'autore fu quella di colpire direttamente al cuore l'ascoltatore, e così a inaugurare il disco venne scelta una pirotecnica schermaglia verbale al ritmo di Chuck Berry, "Subterranean Homesick Blues".

Highway 61 Revisited è ancora qualcosa di diverso, un insieme di lunghi racconti allegorici stemperati su di un furioso e caotico tappeto sonoro, intessuto dall'organo primordiale di Al Kooper e dalla sferzante chitarra di Mike Bloomfield, contiene tra gli altri il capolavoro "Like a rolling stone".
Blonde on Blonde andò addirittura oltre, focalizzando nuovamente la vena lirica e surreale di Dylan sugli affari di cuore.

Dopo la carica di Blonde on Blonde arrivò anche la ritirata. Nell'agosto 1966 Dylan rimase vittima di un incidente motociclistico, la cui gravità non è mai stata stabilita con esattezza, a cui riguardo sono addirittura circolate voci secondo cui, in mancanza di altre valide ragioni, Dylan avrebbe cercato comunque qualche scusa per rallentare l'attività. Al periodo subito successivo all'incidente risalgono i famosi "Basement Tapes" con la Band di Robbie Robertson.

I passi successivi sono John Wensley Harding e Nashville Skyline (album di ispirazione country) e la colonna sonora di Pat Garret and Billy the Kid con il classico Knockin' on heaven's doors.
Blood on the tracks (1975) è una cronaca del deterioramento del suo matrimonio.

Con Desire (1976) Dylan partì per una nuova crociata dedicata alla liberazione del pugile Rubin "Hurricane" Carter, incarcerato per un delitto che non aveva mai commesso. In questo disco per la prima volta Dylan si avvale dell'aiuto di un paroliere, il drammaturgo Jacques Levy. Al disco seguì una memorabile tournée, la "Rolling Thunder Revue", in compagnia di ospiti di fama, da Joan Baez a Roger McGuinn.

La vigilia degli anni '80 vede l'uscita di "Slow train coming", il manifesto della fede cristiana ora abbracciata da Dylan, seguito da altri due LP "cristiani", Saved e Shot of Love.
Infidels (1983) e Empire Burlesque (1985) furono accolti come un ritorno ai vecchi temi (e forse alla vecchia fede ebraica) ma, a parte alcuni momenti sbalorditivi, risultano entrambi discontinui.

Nel 1989, quando ormai anche i fan più incalliti avevano perso ogni speranza in un possibile miracolo, ecco finalmentte un disco di gran classe dylaniana "Oh Mercy".



Dopo più di trent'anni dai suoi esordi, diventato ormai un mito, un'icona popolare senza eguali (si parla addirittura di una sua candidatura al Premio Nobel per la letteratura), nel 1992 la sua casa discografica, la Columbia, decide di organizzare un concerto in suo onore al Madison Square Garden di New York City: l'evento è trasmesso in mondovisione e diventa sia un video che un doppio CD intitolato Bob Dylan - The 30th Anniversary Concert Celebration (1993). Sul palco, tutti nomi leggendari del rock americano e non; da Lou Reed a Stevie Wonder da Eric Clapton a George Harrison ad altri ancora.

Nel giugno 1997 è improvvisamente ricoverato in ospedale per una rara infezione cardiaca. Dopo le apprensioni iniziali (dovute anche allo stillicidio di notizie attendibili riguardanti le sue reali condizioni di salute), nel giro di poche settimane vengono annunciati per settembre la ripresa dell'attività concertistica e, finalmente, la pubblicazione (più volte rimandata) di un nuovo album di canzoni originali in studio. Poco dopo, quasi completamente riabilitato, prende parte ad uno storico concerto per Giovanni Paolo II in cui si esibisce di fronte al pontefice. Nessuno avrebbe mai detto di poter vedere una scena simile. Il menestrello pero, alla fine della sua esibizione, si toglie la chitarra, si dirige verso il pontefice, e togliendosi il cappello, gli prende le mai ed effettua un breve inchino. Un gesto davvero inatteso da parte di chi, per dirla con le parole di Allen Gisberg (riportate da Fernada Pivano, la grande americanista amica dei Beats): " [Dylan]...rappresenta la nuova generazione, quello è il nuovo poeta; [Ginsberg] mi chiedeva se mi rendevo conto di quale mezzo formidabile di diffusione disponesse adesso il messaggio grazie a Dylan. Ora, mi diceva, attraverso quei dischi non censurabili, attraverso i jukeboxes e la radio, milioni di persone avrebbero ascoltato la protesta che l'establishment aveva soffocato fino allora col pretesto della "moralità" e della censura".


(La parte centrale è adattata da brani dell'articolo su Bob Dylan di Alan Light per "la Grande Storia del Rock" della rivista "Rolling Stone", Arcana editrice)

DISCOGRAFIA

Live 1964 - 2004
Live 1975 (Rolling Thunder Revue) - 2002
"Love and Theft" - 2001
The Essential Bob Dylan - 2000
Live 1966 - 1998
Time Out Of Mind - 1997
MTV Unplugged - 1995
Bob Dylan's Greatest Hits, Vol. 3 - 1994
World Gone Wrong - 1993
The 30th Anniversary Concert Celebration - 1993
Good as I Been to You - 1992
The Bootleg Series Volumes 1-3 - 1991
Under the Red Sky - 1990
Oh Mercy - 1989
Down in the Groove - 1988
Dylan & the Dead - 1988
Knocked Out Loaded - 1986
Biograph - 1985
Empire Burlesque - 1985
Real Live - 1984
Infidels - 1983
Shot of Love - 1981
Saved - 1980
Slow Train Coming - 1979
At Budokan - 1979

Street Legal - 1978
Hard Rain - 1976
Desire - 1976
The Basement Tapes - 1975
Blood on the Tracks - 1975
Before the Flood - 1974
Planet Waves - 1974
Dylan - 1973
Pat Garrett and Billy the Kid - 1973
Bob Dylan's Greatest Hits, Vol. 2 - 1971
New Morning - 1970
Self Portrait - 1970
Nashville Skyline - 1969
John Wesley Harding - 1967
Bob Dylan's Greatest Hits - 1967
Blonde on Blonde - 1966
Highway 61 Revisited - 1965
Bringing It All Back Home - 1965
Another Side of Bob Dylan - 1964
The Times They Are A-Changin' - 1964
The Freewheelin' Bob Dylan - 1963
Bob Dylan - 1962

*

Se qualcuno vuole...divertirsi con una biografia completa di Bob Dylan in lingua ungherese, da:

http://www.muco.hu/koncertek/bob_dylan/biography.html

CSALÁD ÉS KEZDET. ZENEI ÉS LELKI HATÁSOK.

Robert Allen Zimmermann 1941-ben az USA-ban, a Minnesota állambeli Duluth-ban született, gyermekéveit Hibbing városában töltötte. Származása révén megismerkedett a zsidó hagyományokkal is, amelyek minden bizonnyal nagy hatással voltak személyiségének és művészetének alakulására. Már gyermekkorában verseket írt. Később sokat olvasott Shalom Aleichem ( a Yiddish Mark Twain-ként számontartott galíciai származású író) művei közül és ezen művek is mély benyomást tettek rá. (Mi több 30 évvel később az író fia, Norman Raeben volt egyik tanára, akitől nemcsak sokat tanult, de akinek hatására „Idiot Wind" című dalt írta). Tizenévesen mindennemű szülői vagy nevelői ráhatás nélkül döntött úgy, hogy zongorázni és gitározni tanul. Valójában Elvis Presley, Little Richard korai rock and roll stílusa, Hank Williams és Woody Guthrie country és folk stílusa és a zsidó dalok speciális dallamvilága ihlette meg. Több zenekart is alapított.

Amikor 1959-ben felvették a Minnesotai Egyetemre helyi klubokban kezdett zenélni és gyakran beszélt arról, hogy majd bejárja Amerikát, hogy Guthrie-hoz hasonlóan ezúton töltse fel magát élményekkel. Ekkortájt változtatta meg nevét is Bob Dylan-re, pusztán azért, mert úgy érezte ennek valahogy jobb a csengése. Sokan állítják persze, hogy Dylan Thomas költő tiszteletére cserélte vezetéknevét épp Dylan-re, de ezt kategorikusan tagadja.

Dylan az 1960-as év nyarát a colorado-i Denverben töltötte és itt ismerkedett össze Jesse Fuller-rel, akinek hatására némiképp változtatott muzsikáján, pl. ekkor jelentek meg nála a harmonika-alapok és talán az is Fuller hatásának tudható be, hogy ekkor döntött úgy, hivatásos zenész lesz. Ott is hagyta az iskolát, hogy New York City-be menjen, részben azért, hogy itt azt tehesse, amihez kedve van, másrészt azért, hogy végre személyesen is találkozzon bálványával, Woody Guthrie-val. Greenwich Village-beli klubokban és kávéházakban lépett fel és hamar elérte, hogy ebben a körben illetve a folkzenészek között megismerjék a nevét. Közben egyre gyakrabban látogatta a kórházban az akkor már halálos betegséggel küszködő Guthrie-t, akinek egy-egy saját szerzeményét meg is mutatta.


LEMEZSZERZŐDÉS A COLUMBIA-VAL. LÁZADÓ POÉTA

Később, amikor egyik fellépése után fényes kritikát kapott a The New York Times-ban, felfigyelt rá a Columbia lemezkiadó A&R managere, John Hammond, és azonnal szerződést ajánlott neki s az ő közreműködésével jelent meg 1962-ben az első, a „Bob Dylan" című album. Ez a lemez folk és blues alapokra épülő zenével volt tele. Bob Dylan ekkor mindössze 21 éves volt, de már kialakult jellegzetes nazális színezetű hangja, amely miatt idősebbnek vélték és amely segítségével kitűnt a kortárs énekesek közül.
Ezt az albumot követően dühösebb hangvételű, háborúellenes és politikai témájú dalok következtek. Az 1963-as „The Freewhelin' Bob Dylan" c. albuma már teljességében eredeti, mondhatni "bobdylanos" volt, elvált minden addigi, hasonló műfajban alkotott lemeztől.
1964-ben már harmadik, „The Times They Are A-Chang" albumánál tartott és már gyakorlatilag minden estéje be volt táblázva fellépésekkel. A lemezkiadó a „lázadó énekes és dalszerző" bélyegét ragasztotta rá s bár az album címe is ezt látszott igazolni, ő úgy döntött, változtat ezen. Következő műve – még ugyanabban az évben – „Another Side of Bob Dylan" már ennek az elhatározásnak a jegyében készült.


JOAN BAEZ. ROCK AND ROLL, BOOTLEG.
A NAGY VISSZATÉRÉS

1965 nagy év volt Bob Dylan számára: amellett, hogy befutott művészként a fesztiválok, szabadtéri koncertek egyik legnagyobb egyénisége lett, gyökeresen megváltozott magánélete is. Romantikus kapcsolatba bonyolódott a szintén politikailag rendkívül aktív, háborúellenességéről híres énekesnővel, Joan Baez-zel, akivel a továbbiakban rendszeresen léptek fel együtt és koncertjeik a zenén kívül a politizálásról szóltak.

Közben egyre jobban érdekelte az elektronikus hangzás és arra vágyott, hogy ezt valamiképp beleszője saját munkásságába. „Mr. Tambourine Man" című dalát - amelyet még az első albumra készített – a Byrds-nek engedte át, hogy elektronikus alapokkal felvegyék és a nóta hihetetlen siker lett. Ezen felbuzdulva a „Bringing It Back Home" című album (1965) már félig elektronikus, félig akusztikus lemez volt. A „Mr. Tambourine Man" mellett még voltak rajta klasszikus számai, mint a „It's All Over Now, Baby Blue" vagy a „Subterranean Homesick Blues". 1965-ben még egy lemeze napvilágot látott, a „Highway 61 Revisited". Ez volt az első, igazi kiforrott rock and roll albuma, amelyen többek között a „Like A Rolling Stone" című dal szerepelt, amely önmagában 6 perc hosszúságával rekordot állított fel a single-ek sorában.

Ekkortájt szakított Joan Baez-zel és egy Sara Lowndes nevű modellel randevúzgatott, akivel az év végére esküvőt is terveztek.

1966-ban ismét egy albummal, ezúttal egy dupla kiadvánnyal, a „Blonde On Blonde"-dal jelentkezett, amelyen olyan dalok kaptak helyet, mint a „Rainy Day Women", „Just Like A Woman",...stb. Az album több mint 10 millió példányban fogyott el
Minden egyre jobban összejött, ekkor mégis kényszerű álljt parancsolt neki egy motorbaleset, amelyben nyaktörést szenvedett. Ez aztán közel öt évre kivonta az élő koncertezésből. Gyógyulni visszavonult Woodstock-beli otthonába, immáron egyre növekvő családja körébe. Néhány hónappal később a Hawks – amellyel még előző évben turnézott – követte őt Woodstock-ba, ott béreltek egy házat a „Big Pink"-et és nekiálltak a country dallamvilág szellemében dalokat írni, csak úgy, nem is gondolván arra, hogy valaha egyáltalán ki is adják ezeket, de valaki ellopta a felvételeket és később – mintegy 8 év múlva - The Basement Tapes címmel ki is adta őket.
1967-ben Dylan visszatért egy rock albummal, a „John Westley Harding"-gal, amelyet Nashvillben, egy háromfős háttérzenekarral vett fel. 1968-ban ('69 elején) vette fel a "Nasville Skyline"-t, amely még country-sabb volt és amelyen – többek között – a „Lady Lady Lady" című sláger is helyet kapott.
1970-ben egy dupla LP-vel, a „Self Portrait"-vel rukkolt elő, amelyet a Rolling Stone magazin valósággal sárba tiport olyan kritikát jelentetett meg róla. Négy hónappal később a „New Morning" jelent meg és ez az album olyan volt számára, mint egy igazi visszatérés, a szakma és a közönség ismét szuperlatívuszokban beszélt róla.


KÖNYVEK, No.1 ALBUMOK

1971-ben jelent meg első könyve a „Tarantula" és motorbalesete óta ebben az évben lépett először az amerikai közönség elé a George Harrison támogatása mellett, Bangladesh megsegítéséért szervezett koncerten. Szenzáció volt, hogy Bob Dylan ennyi év kihagyás után ismét színpadon és szenzáció volt, hogy ekkor vezették be Amerikában a telefonos jegyrendelést. Dylan fellépéseire órák alatt fogytak el a jegyek, igazi fanatikus őrület alakult ki koncertjei körül.

Dylan ekkor kezdett a filmiparban is szerencsét próbálni és első soundtrack albuma is nagy siker lett. A single „Knockin' On Heaven's Door" a slágerlista elején kezdte pályafutását.
1974-ben jelent meg a „Planet Waves", amely az első No.1 albuma lett. Dylan és zenekara a The Band (amely a korábbi Hawks-ból alakult át) 40 totál teltházas koncertet adott és kétrészes élő albumot vett fel, a „Before the Flood"-ot. Pont a soron következő turné előtt szakítottak feleségével, Sara-val s ez komolyan rányomta bélyegét hangulatára, alkotókedvére és így következő albumára a „Blood On The Trucks"-re, amely 1975-ben jelent meg és teljes lelki válságáról részletes képet adott. A sors fintora, hogy ez a lemez is No.1 lett.

Kevéssel ezután Dylan ismét turnéra indult a Rolling Thunder Revue-vel, ahol olyan régi barátokra lelt, mint Joan Baez, Arlo Guthrie, Mick Ronson, Jonie Mitchell, Roger McGuinn és a költő, Allen Ginsberg. A turné 1976-ig folyamatosan tartott. Ezalatt jelentette meg a „Desire"-t, a harmadik olyan albumot, amelynek nyílegyenes útja volt a No.1 helyig. A turné alatt írta a „Hurricane" című dalt, amely megint csak egy lázadó hangvételű szerzemény volt, ezúttal a gyilkosság vádjával bebörtönzött boxolóról, Rubin Carter-ről.
1978-ban egy új stúdióalbumot - a „Street Legal"-t - vett fel és egy év múlva ismét egy élőfelvétellel, az „At Budokan"-nal rukkolt elő. Még ugyanebben az évben tört rá a mánia, hogy keresztényként újjászületett és több keresztény szellemű albumot vett fel, mindezek azonban igen gyenge kritikát kaptak mind a szakmától, mind a közönségtől. Amikor elmúlt ez a fellángolás és ismét világi témákkal kezdett foglalkozni, 1983-ban megjelent az „Infields" amely remek kritikákat zsebelt be és amelytől közönsége ismét úgy érezhette, „visszakapta" Bob Dylan-t.
Az saját produkcióban elkészített „Empire Burlesque" követte az „Infields"-et 1985-ben.
1986-ban ismét útra kelt Tom Petty-vel és a Heartbreakers-szel. A turné nagyon sikeres volt, az ugyanebben az évben felvett „Knocked Out Loaded" album viszont kevésbé. A rákövetkező évben már a Grateful Dead-del turnézott.
1988-ban fogott bele abba, ami „The Never-Ending Tour" néven vonult be a köztudatba és ami folyamatos koncerteket jelentett egészen a '90-es évek második feléig.


TRAVELLING WILLBURYS.
ELISMERÉS, DÍJAK MINDEN MENNYISÉGBEN

1988-ban megalapította a Travelling Willburys csapatot az egykori Beatles taggal, George Harrisonnal és az egykori ELO (Electric Light Orchestra) taggal, Jeff Lynne-nel, Tom Petty-vel és Roy Orbisonnal. A csapat a leghatalmasabb rocksztárok 3 generációját vonultatta fel és fennállása alatt 2 fantasztikus albumot produkált, turnézni, azonban sosem turnézott.

A '90-es évek folyamán Dylan 5 további lemezt adott ki: „Under The Red Sky" (1990), „Good As I Been To You" (1992), „World Gone Wrong" (1993), „MTV Unplugged" (1995), „Time Out Of My Mind" (1997).
1997. decemberében megkapta a Kennedy Center Honors által adományozott „Kiváló Művész" elismerést. 2001-ben Academy Award-dal jutalmazták a Best Song (legjobb dal) kategóriában „Things Have Changed" című daláért.
Valószínűleg azonban minden díjnál többet ér a tény, hogy 1963 óta előadók százai választják és dolgozzák fel dalait. Senki más nem írt még olyan dalokat, mint Bob Dylan és valószínű, nem is nagyon fog.

Ez az ember valóban, egy élő isten.

*

La seguente è invece una biografia in lingua russa, da:

http://tinyurl.com/6fdrq

Настоящее имя Циммерман Роберт Аллен (Zimmerman Robert Allen) (р. 24 мая 1941) — американский рок-музыкант, композитор, поэт и певец. Боб Дилан представляет собой одну из самых загадочных фигур в современном роке. Его творчество повлияло практически на всех серьезных рок-музыкантов. Боб Дилан наряду с несколькими крупнейшими музыкантами середины 60-х годов был создателем рок-музыки. Каждая новая пластинка музыканта — событие даже для тех, кто отвергает музыкальные концепции Дилана.

Он воспитывался в семье среднего достатка в небольшом городке Хиббинг (Миннесота). В школе он пережил увлечение новым тогда еще стилем рок-н-ролл, но поступив в университет штата Миннеаполис, стал страстным приверженцем фольклора, охладел к Элвису Пресли, место которого в его сердце занял Вуди Гатри. Молодой исполнитель много выступал в богемных фолк-клубах и вскоре взял сценический псевдоним Боб Дилан, в честь своего любимого поэта Дилана Томаса.

В 1959, бросив университет,поселился в нью-йоркском квартале Гринвич-Виллидж, где наряду с фолк-роком приобщился к движению за гражданские права. В 1962 Дилана заметил знаменитый продюсер Джон Хэммонд, в свое время «открывший» великих джазовых певиц Бетти Смит и Билли Холлидей. Молодой певец обладал не самой хорошей дикцией и понятия не имел о правильной постановке дыхания, однако Боб Дилан оказался весьма своеобразным исполнителем на губной гармонике, великолепно играл на акустической гитаре, и публика очень тепло приняла его дебютный альбом и два последующих: The Preewheelin' Bob Dylan (1963; возглавил хит-парад Великобритании) и The Times They Are A-Changin' (1964). Эти пластинки представляли собой в целом традиционный для того периода музыкальный материал, исполнение которого, однако, значительно отличалось от общепринятого; особенно впечатляли так называемые «речитативные блюзы», которые позже включали в свой репертуар такие исполнители, как Фил Оке и Тим Пэкстон. Среди самых запоминающихся вещей, вошедших в эти альбомы, следует отметить Blowing In The Wind (она стала хитом в исполнении группы PETER PAUL & MARY), Master Of War и A Pawn In Their Game.

Дилан стал одной из сенсаций фолк-фестиваля в Ньюпорте (1963), однако многих смутил слишком личный текст песни My Back Pages и некоторые другие вещи, составившие ядро альбома Another Side Of Bob Dylan, где музыкант, казалось, отказывается от своих во многом наивных взглядов на политические проблемы и обращается к философским вопросам бытия (Ballad In Plain D и Restless Farewell). В этот период Боб Дилан «электрифицирует» свою музыку, его явный уклон в рокабилли и сравнительно жесткие трактовки классических блюзов 20-х годов возмутили очень многих ценителей музыки. Особое негодование вызвала аранжировка песни Чака Берри Too Much Monkey Business.

Английские и американские поп-группы охотно исполняли его песни. THE ANIMALS прославились с дилановской Baby Let Me Follow You Down (они переименовали ее в Baby Let Me Take You Home) и его авторской версией знаменитой House Of The Rising Sun («Дом восходящего солнца») из альбома Bob Dylan; THEM успешно пели It's All Over Now Baby Blue; THE BYRDS — лучшие интерпретаторы композиции Mr Tambourine Man. Боб Дилан много песен писал для этих групп, никогда не включая их в свои альбомы. Он постоянно сотрудничал с англичанином Манфредом Мэнном и его группой, которые, по мнению Дилана, лучше других аранжировали его произведения (в частности, английским хитом стала дилановская If You Gotta Go, Go Now).

В 1965 Боб Дилан появился на фестивале в Ньюпорте с цельнокорпусным «стратокастером», инструментом, на котором играли только «настоящие рокеры» тех лет, и выступил в составе блюз-роковой группы THE PAUL BUTTERFIELD BLUES BAND. В том же году гастролировал по Великобритании с канадской рок-группой THE HAWKS (позже прославившейся как THE BAND). В дальнейшем музыканты THE BAND, а также клавишник Эл Купер часто принимали участие в записи альбомов Дилана (Highway 61 Revisited и Blonde On Blonde). Не все песни Дилана принимались широкой публикой, например, такие, как Desolation Row, Like A Rolling Stone и Rainy Day Women Nos. 12 And 35 по достоинству оценили только рок-музыканты, и прежде всего — английские. Боб Дилан заложил основы концептуального рока, первые отголоски которого можно слышать в битловской I'm A Loser. THE BEATLES одними из первых научились «разгадывать» стихи Дилана и часто пользовались его поэтическими приемами, тогда как другие английские рок-группы THE KINKS и YARDBIRDS, просто вставляли композиции Дилана в свои концертные программы (по «дилановскому пути» двинулись было и ROLLING STONES, написав Get Off My Cloud, но затем избрали иную модель своего творчества). Песни Боба Дилана охотно включали в репертуар и американские звезды — Шер, Элвис Пресли, «Дюк» Эллингтон, THE POUR SEASONS и многие другие. В июне 1966 Боб Дилан попал на своем мотоцикле в аварию, результатом которой стали множественные переломы ребер и шеи, частичный паралич и амнезия. Только к концу года музыкант начал подниматься с постели.

Невероятная популярность «менестреля разочарованного поколения» привела к массовому тиражированию пиратских альбомов, одним из самых известных образцов бутлегерской промышленности стал двойной диск Great White Wonder, который по праву считается «золотым».

Закрытый для всего мира (еще в середине 60-х годов Дилан отказался от пресс-конференций и интервью), кроме родственников и друзей он продолжает сотрудничать с группой THE BAND — музыканты записали совместный альбом Basement Tapes, который вышел только в 1975.

В 1968, после долгого отсутствия Боб Дилан появился перед публикой на концерте памяти Вуди Гатри. Этому событию предшествовал выпуск поп-психоделического альбома John Wesley Harding, который возглавил хит-парад Великобритании и не дотянул лишь строки до первого места в США. Не менее успешным оказался и альбом Nashville Skyline (1969; в Англии занял первое место, а в США — третье), на котором представлен дуэт Дилана и Джонни Кэша. В целом альбом можно охарактеризовать как «культивированный кантри-энд-вестерн», хотя одну из вещей играет арт-рок-группа THE NICE.

В 1969 на поп-фестивале на острове Уайт состоялся один из крупнейших концертов Дилана с группой THE BAND, сольное выступление которого продолжалось более часа. Двойной концертный альбом Self-Portrait, вышедший после этого события, занял в хит-параде Великобритании первое место, а в США был третьим.

Альбом 1970 New Morning был первым в чартах Англии и седьмым в США. Этот альбом стал популярным лишь после того, как был выпущен сингл If Not For You, который сделали хитом вначале Оливия Ньютон-Джон, а потом друг и соавтор Дилана Джордж Харрисон.

В 1971 Боб Дилан издал роман «Тарантула», принял участие в организации и подготовке концерта Джорджа Харрисона для народа Бангладеш, а также попробовал себя в качестве актера, снявшись в картине Сэма Пекнипа «Пат Гарретт и Малыш Билли», к которому написал центральную тему и песню — Knocking On Heaven's Door. В этот период Дилан почти не работает в студии, хотя двойной концертный альбом Before The Flood критики единогласно объявляют «лучшей живой работой десятилетия».

В отличие от предыдущих альбом Дилана Blood On The Tracks очень мелодичен, его композиции сложнее аранжированы, альбом сделан с большим вкусом и с несвойственной Дилану аккуратностью саунда. Успех этого альбома способствовал триумфу, с которым прошло концертное турне Rolling Thunder Tour («Турне под раскаты грома»); в нем приняли участие Джоан Баез и Роджер Макгинн. Затем состоялись благотворительные концерты, сборы от которых пошли в фонд помощи заключенному в тюрьму боксеру Рубену Картеру (ему же посвящена песня Hurricane из альбома Desire (1976), записанного с группой ROLLING THUNDER BAND). В это же время Дилан продюсирует телесериал Hard Rain и выпускает одноименную пластинку, а также выступает спонсором фильма «Ренальдо и Клара». В ноябре 1976 принимает участие в прощальном концерте группы THE LAST WALTZ в Сан-Франциско, где прозвучали его хиты Baby Let Me Follow You Down, I Dont Believe You.

Специально для мирового турне 1978 большинство произведений Дилана 60-х годов было переаранжировано под электро-рок-группу и женский хор. Боб Дилан воспользовался версией Джими Хендрикса, которую тот сделал для дилановской Аll Along The Watchtower из альбома John Wesley Harding и аранжировкой Брайана Ферри для А Hard Rain's Gonna Pall с диска The Freewheelin' Bob Dylan. Bo время этого турне был подготовлен новый студийный альбом Street Legal, а сингл Baby Stop Crying» вошел в английский Тор 20.

Широкая публика не покупала выигравший премию Grammy сингл Gotta Serve Somebody из альбома «христианского рока» Slow Train Coming, а также «иудейский» диск Saved, что было вызвано, видимо, метаниями Дилана между христианством и иудаизмом. Но пользовался успехом Shot Of Life (1981), посвященный покойному комику Пенни Брюсу.

В 1983 вышел диск Infidels, который наряду со следующим Empire Burlesque (с группой TOM PETTY AND THE HEARTBREAKERS) подтвердил репутацию Дилана как «живого классика рока». Поклонники Боба Дилана восторженно приняли подборку «Biograph» — 53-песенный сборник с 18 композициями, до того никогда в альбомы не входившими. В 1985 в совместном турне с группой Тома Петти, Дилан блистательно исполнял песни шестидесятых, в том числе и знаменитую Here Comes The Sun.

Альбом с Дэйвом Стюартом Knocked Out Loaded (не инструментальный) вышел в 1986 и имел большой успех. По мнению критиков пластинка опередила свое время. Двойной концертный альбом, записанный с GRATEFUL DEAD, распродавался очень вяло.Плохие отзывы получил и фильм с участием Дилана Hearts Of Fire. Положение немного поправил диск Down In The Groove, в котором были лишь четыре новые композиции (две из которых Дилан написал совместно с Робертом Хантером из GRATEFUL DEAD). Участие Дилана в проекте The Traveling Wilburys политизировало музыку этой группы. В записи диска Under The Red Sky (1990) участвовали звезды рока первой величины.